Tengerek urai ~ Balogh Bea Heaven versválogatás

Fotó: James Zwadlo CC0 Fáradtan hull rám az est fénye, vatta-hajú pára öleli az óceánt, szívem a derengő öbölbe réved, szél-citera rezdül a suttogó pusztán. Árva csillagok halvány ecsetje platinaszínt fest az éjjel csendjére, porcelán-emlékek úszó sziluettje könnycseppet ejt a végtelen leplére. A valóság karosszékén álmodom, rőt tincseim távoli öledbe simulnak, hiányod keserű ízeit kortyolom, síró szenvedély az alkonyba porlad.

Fotó: Another _Simon CC0 Szemzuga gyémántja múlt árnyain töpreng, halványuló lénye századok útjának hullámfodraiba fakult. Szelíd lelke csend-öble partját körbefonva emlékeit kémleli. Csillámló fénycsóva simul a tér szűzi nyugalmába, mítosza belengi napjaink küszöbét. Tünékeny ködben evező hajósokról szél-hárfa fuvallat húrjain ősi dal csilingel. Azúr tengerek hűvös vizéről ezredévek történelme mesél, hétpecsétes titkaik őrzője némaság alkonyának rezzenéstelen sejtelmébe halkult..

Fotó: Pok_Rie CC0 Fénytelen kavicstorzók elmerült ösvényeit szeli ketté a jelen, türkizkék világa még fáradtan tévelyeg. Kábulatba esett szellemhajók algával vont tatja gyöngy-csókkal simított habok ó-zamatát remegi. Ámbrás cetek láthatatlan menedéke, mi a nincs martaléka lett, halott órák sóba zárt vitrinjében ring a hullámok testén. De valahol, túl a fájdalmak öblén és a hűlt kezdetek kapuján, szivárványban virító már a sápadt est-síma lég, újra lágy sanzonú napok színtiszta hullámai becézik a part arany-koronázta keblét. Látványának képét zokogva magamhoz ölelem, hisz ezért küzdöttünk oly rég.