Tengerek urai ~ Balogh Bea Heaven versválogatás

Fotó: James Zwadlo CC0 Fáradtan hull rám az est fénye, vatta-hajú pára öleli az óceánt, szívem a derengő öbölbe réved, szél-citera rezdül a suttogó pusztán. Árva csillagok halvány ecsetje platinaszínt fest az éjjel csendjére, porcelán-emlékek úszó sziluettje könnycseppet ejt a végtelen leplére. A valóság karosszékén álmodom, rőt tincseim távoli öledbe simulnak, hiányod keserű ízeit kortyolom, síró szenvedély az alkonyba porlad.

Fotó: Pexels CC0 Időbe fagyott a tűnődő pillanat, Sóvárog a múlt, nincs többé jelen, Opálos az est; - szánakozó, s hallgatag Évszázadok pora lepi már agg szívem. Jöjj értem végzet dühöngő tengere, Elhaló hangomon, ím téged szólítlak, Oly régen várok rád - édeni életre, Elveszett kapuim lelje meg a holnap. Megtisztult lélekkel emelj fel a fénybe, Lázadó létemtől immár búcsút vennék, Meztelen önvalóm fáradt rejtekében Teret nyit a nyugalmat áhító feledés. S az így meglelt végtelen fényévekben, Viola brokát remegi hamvas csendem.

Festmény: Sandro Botticelli - Vénusz születése       Humanista eszmék virágzása derekán, Flóra dér-bibéi selymében lel rád a kikelet, nyugati szelek násza oltárán simítja Zefír aranyló tincseidet. Jöttöd nyomán a természet berill-zöld színbe borul, és megújulás ikonjai kavalkádjában zamatos rügyet bont. Ódon vizek csillámló gyöngy-csókja igéz valóssággá, bársony-bordó köpenyt telt idomú nimfa ölel harmatos vonalaidra. Kagylóhéjad márvány-redői menedékében elfeledett korok szellemisége suttog oltalom-zsoltárt. Reneszánsz valód vágyódva ring századok gondoláján, s válik a szépség, és a szerelem időtlen szimbólumává.

Fotó: Another _Simon CC0 Szemzuga gyémántja múlt árnyain töpreng, halványuló lénye századok útjának hullámfodraiba fakult. Szelíd lelke csend-öble partját körbefonva emlékeit kémleli. Csillámló fénycsóva simul a tér szűzi nyugalmába, mítosza belengi napjaink küszöbét. Tünékeny ködben evező hajósokról szél-hárfa fuvallat húrjain ősi dal csilingel. Azúr tengerek hűvös vizéről ezredévek történelme mesél, hétpecsétes titkaik őrzője némaság alkonyának rezzenéstelen sejtelmébe halkult..

Fotó: Heaven Bea Kihűlt századok ódon illata gomolyog hallgatag tájak felett, fehér ködök csend-fátyla alól az elmúlás szelének hangja búg. Létük magányába roskadt sziklák kémlelik az eget, felhők pilláira az emlékezés bú-kristályai nehezednek. Káprázattá vált napok folyosóján azúr vizek halál-burkába zárt lelkek árnyképe lebeg, s az Armada szellem-roncsaira Malbay cikázó fényei hullnak..

Fotó: Pok_Rie CC0 Fénytelen kavicstorzók elmerült ösvényeit szeli ketté a jelen, türkizkék világa még fáradtan tévelyeg. Kábulatba esett szellemhajók algával vont tatja gyöngy-csókkal simított habok ó-zamatát remegi. Ámbrás cetek láthatatlan menedéke, mi a nincs martaléka lett, halott órák sóba zárt vitrinjében ring a hullámok testén. De valahol, túl a fájdalmak öblén és a hűlt kezdetek kapuján, szivárványban virító már a sápadt est-síma lég, újra lágy sanzonú napok színtiszta hullámai becézik a part arany-koronázta keblét. Látványának képét zokogva magamhoz ölelem, hisz ezért küzdöttünk oly rég.

Kép: Mysticartdesign CC0 Kobaltkék lagúna palástjába pezsdült nyarak andalító ölén imába moccan a pihegő lét, áttetsző távolból korallok szerenádja morajlik. Az aranyló rámát pingáló Nap gyöngyöző pillájú felhők létráján komótosan halad az est magánya felé. Milliónyi aprócska élet nyitogatja lelkét rejtőzködő tenger-mély csoda-múzeuma tárlatára. Végeláthatatlan emberöltők száguldó szekerén vén Hold strázsál, s a símogató habokból született tünde-lényű szirének fennkölt eposzok elhamvadt fény-kelyhének sérthetetlen mementóját óvják.

Fotó: tpsdave CC0  Észak elmosódott kontúrjai épp csak életre kelnek, derengő sarki homályban lebegve - mint skandináv vízió - kevélyen nyújtóznak. Ezüst-metál holdsugárban jégpáncél fürdőz, csillám-gerincére villódzó, lágy pehely pilinkél. Tört-fehérbe mártózott gleccserek reszkető lankái hátán a normann fagy lánya legendát fabuláz. Holt századok útvesztőjében, zord vizek hullámain, merész vikingek eveznek. Dér-szőnyeggel terített útjukon bronzba merült rúnakövek csilláma pislákol, s mítoszukat az idők-fjordjaiba rejtett ékszerdobozok őrzik.  

Kép: kellepics CC0 Letűnt emlékek ösvényén bolyongok, eső cseppje koppan magányom ablakán, boldogság tünékeny leplében haldokló pillanatok tompítják szívem dallamát. Száműz a végtelen tengerek kékje, hajótörött lettem századok alkonyán, illékony köd csupán, mi emel csillagfénybe, nem találom múltam szikrázó parazsát. Ezüst könny-zuhatag márványarcom mossa, öröklétbe vésve kihunyt tegnapjaim, szilánkokká tört, szomjas tükörképem talán újjáéled világunk romjain.

Festmé ny: William Halsall - Mayflower in Plymouth harbor A nap lassan estbe tompul, az óceán habos uszályára hófehér köd-fátyol költözik. Rozsdába merülő alkonyatba kanócot gyújtó, gyöngyház-szín holdvilág messzi Albion hajóját kémleli. Homállyal vont hullám-ormok fény-sziget partjai között lankadatlan reménységgel siklik. Távolba dobbanó álom-sziluettbe gyúlik a csend szíve, s szent imát dúdoló lelkek kacaja fogyatkozó percek keblén ringatózik a megtalált új haza, New England partjai felé… 

Kép: mysticartdesign CC0 Tűztelen már az ég, fény-lelke kialudt, zajtalan szendergésébe imát lehel az éj-akkordja. Feledésbe merült napok ráncaiba elsüllyedt világ nesztelen pihegése morajlik. Ó időben fogant, áldott sejtelmébe fakó-ezüst holdvilág omlik, körülfércelve hullám vert ormait. Rejtély-veretes kódexlapokba évezredek sóhaja simul, ahová béklyóit ledobva, párás szemei írisze mögül az örökkévalóság-vándora csókol könnyeivel emlék-lapot.