Önmagam keresve
Kép: kellepics CC0 Letűnt emlékek ösvényén bolyongok, eső cseppje koppan magányom ablakán, boldogság tünékeny leplében haldokló pillanatok tompítják szívem dallamát. Száműz a végtelen tengerek kékje, hajótörött lettem századok alkonyán, illékony köd csupán, mi emel csillagfénybe, nem találom múltam szikrázó parazsát. Ezüst könny-zuhatag márványarcom mossa, öröklétbe vésve kihunyt tegnapjaim, szilánkokká tört, szomjas tükörképem talán újjáéled világunk romjain.