Önmagam keresve

Kép: kellepics CC0

Letűnt emlékek ösvényén bolyongok,
eső cseppje koppan magányom ablakán,
boldogság tünékeny leplében haldokló
pillanatok tompítják szívem dallamát.

Száműz a végtelen tengerek kékje,
hajótörött lettem századok alkonyán,
illékony köd csupán, mi emel csillagfénybe,
nem találom múltam szikrázó parazsát.

Ezüst könny-zuhatag márványarcom mossa,
öröklétbe vésve kihunyt tegnapjaim,
szilánkokká tört, szomjas tükörképem
talán újjáéled világunk romjain.