Tengerek urai ~ Balogh Bea Heaven versválogatás

Fotó: thomaswhitaker CC0 Csöndedbe burkolózva hullámzik a tenger, égi jel pislákol azúrkék tükrében, fénycsóvák játszanak, némán átkarollak, kitárja kapuit az éj birodalma. Félszeg érintések, el-elhaló szavak, szívdobbanásaink testvérré simulnak, ki nem hunyó lánggal csodálják egymást, belélegzem ismét lelked hívó szavát. Csöndedbe burkolózva hullámzik a tenger, angyalsereg rebben díszes öltözetben, paplanját már fölhúzta az aranyló Nap, álmaink tornácán megpihenhetsz holnap.

Fotó: Pexels CC0 Időbe fagyott a tűnődő pillanat, Sóvárog a múlt, nincs többé jelen, Opálos az est; - szánakozó, s hallgatag Évszázadok pora lepi már agg szívem. Jöjj értem végzet dühöngő tengere, Elhaló hangomon, ím téged szólítlak, Oly régen várok rád - édeni életre, Elveszett kapuim lelje meg a holnap. Megtisztult lélekkel emelj fel a fénybe, Lázadó létemtől immár búcsút vennék, Meztelen önvalóm fáradt rejtekében Teret nyit a nyugalmat áhító feledés. S az így meglelt végtelen fényévekben, Viola brokát remegi hamvas csendem.

Kép: Mysticartdesign CC0 Kobaltkék lagúna palástjába pezsdült nyarak andalító ölén imába moccan a pihegő lét, áttetsző távolból korallok szerenádja morajlik. Az aranyló rámát pingáló Nap gyöngyöző pillájú felhők létráján komótosan halad az est magánya felé. Milliónyi aprócska élet nyitogatja lelkét rejtőzködő tenger-mély csoda-múzeuma tárlatára. Végeláthatatlan emberöltők száguldó szekerén vén Hold strázsál, s a símogató habokból született tünde-lényű szirének fennkölt eposzok elhamvadt fény-kelyhének sérthetetlen mementóját óvják.