Tengerek urai ~ Balogh Bea Heaven versválogatás

Fotó: James Zwadlo CC0 Fáradtan hull rám az est fénye, vatta-hajú pára öleli az óceánt, szívem a derengő öbölbe réved, szél-citera rezdül a suttogó pusztán. Árva csillagok halvány ecsetje platinaszínt fest az éjjel csendjére, porcelán-emlékek úszó sziluettje könnycseppet ejt a végtelen leplére. A valóság karosszékén álmodom, rőt tincseim távoli öledbe simulnak, hiányod keserű ízeit kortyolom, síró szenvedély az alkonyba porlad.

Fotó: Another _Simon CC0 Szemzuga gyémántja múlt árnyain töpreng, halványuló lénye századok útjának hullámfodraiba fakult. Szelíd lelke csend-öble partját körbefonva emlékeit kémleli. Csillámló fénycsóva simul a tér szűzi nyugalmába, mítosza belengi napjaink küszöbét. Tünékeny ködben evező hajósokról szél-hárfa fuvallat húrjain ősi dal csilingel. Azúr tengerek hűvös vizéről ezredévek történelme mesél, hétpecsétes titkaik őrzője némaság alkonyának rezzenéstelen sejtelmébe halkult..

Kép: kellepics CC0 Letűnt emlékek ösvényén bolyongok, eső cseppje koppan magányom ablakán, boldogság tünékeny leplében haldokló pillanatok tompítják szívem dallamát. Száműz a végtelen tengerek kékje, hajótörött lettem századok alkonyán, illékony köd csupán, mi emel csillagfénybe, nem találom múltam szikrázó parazsát. Ezüst könny-zuhatag márványarcom mossa, öröklétbe vésve kihunyt tegnapjaim, szilánkokká tört, szomjas tükörképem talán újjáéled világunk romjain.