Tengerek urai ~ Balogh Bea Heaven versválogatás

Fotó: Unsplash CC0 Ősz-ezüst merengésben úszkál a nyugalmat érlelő alkony, lebegő pilléreken parázslik a volt udvara, mi álom-hordalékot hord a búcsúzás partjaira. Éj-morzsák vajúdásán, csillámló tűzszekerek hada világló ébredést bont. Csillagok óarannyal futtatott nászával égi ceremónia születik, sejtjeimbe éled varázsa, vállaimra a holdfény csókot terít. Remegésbe burkolt tónusaik a várakozás mámorító balzsamát masszírozzák lelkembe.

Kép: kellepics CC0 Letűnt emlékek ösvényén bolyongok, eső cseppje koppan magányom ablakán, boldogság tünékeny leplében haldokló pillanatok tompítják szívem dallamát. Száműz a végtelen tengerek kékje, hajótörött lettem századok alkonyán, illékony köd csupán, mi emel csillagfénybe, nem találom múltam szikrázó parazsát. Ezüst könny-zuhatag márványarcom mossa, öröklétbe vésve kihunyt tegnapjaim, szilánkokká tört, szomjas tükörképem talán újjáéled világunk romjain.

Kép: mysticartdesign CC0 Tűztelen már az ég, fény-lelke kialudt, zajtalan szendergésébe imát lehel az éj-akkordja. Feledésbe merült napok ráncaiba elsüllyedt világ nesztelen pihegése morajlik. Ó időben fogant, áldott sejtelmébe fakó-ezüst holdvilág omlik, körülfércelve hullám vert ormait. Rejtély-veretes kódexlapokba évezredek sóhaja simul, ahová béklyóit ledobva, párás szemei írisze mögül az örökkévalóság-vándora csókol könnyeivel emlék-lapot.