Tengerek urai ~ Balogh Bea Heaven versválogatás

Fotó: Pexels CC0 Időbe fagyott a tűnődő pillanat, Sóvárog a múlt, nincs többé jelen, Opálos az est; - szánakozó, s hallgatag Évszázadok pora lepi már agg szívem. Jöjj értem végzet dühöngő tengere, Elhaló hangomon, ím téged szólítlak, Oly régen várok rád - édeni életre, Elveszett kapuim lelje meg a holnap. Megtisztult lélekkel emelj fel a fénybe, Lázadó létemtől immár búcsút vennék, Meztelen önvalóm fáradt rejtekében Teret nyit a nyugalmat áhító feledés. S az így meglelt végtelen fényévekben, Viola brokát remegi hamvas csendem.

Kép: mysticartdesign CC0 Tűztelen már az ég, fény-lelke kialudt, zajtalan szendergésébe imát lehel az éj-akkordja. Feledésbe merült napok ráncaiba elsüllyedt világ nesztelen pihegése morajlik. Ó időben fogant, áldott sejtelmébe fakó-ezüst holdvilág omlik, körülfércelve hullám vert ormait. Rejtély-veretes kódexlapokba évezredek sóhaja simul, ahová béklyóit ledobva, párás szemei írisze mögül az örökkévalóság-vándora csókol könnyeivel emlék-lapot.